A csomagolás története: ókori innovációk
Már az ókori rómaiak is… – sok történet kezdődik hasonló visszatekintéssel. A csomagolásnál azonban még egyet, kettőt, vagy még többet kell az időben visszalépnünk. Biztosak vagyunk benne, hogy már a halászó-vadászó ősemberek is megtalálták a módját, hogy az elejtett vadat vagy a begyűjtött terményeket biztonságban a barlangba vagy a saját törzsük helyére hurcolhassák. Elődeink általában elfogyasztották az ételt, de gyorsan rájöttek, hogy különösen jó ötlet lenne megtakarítani néhány készletet arra az esetre, amikor szűkösebb idők köszöntenek be. A legkorábbi csomagolóanyagokat számukra minden bizonnyal a természet szolgáltatta csontok, bőrök, levelek formájában.
Amiről azonban konkrét tárgyi leleteink is vannak, az az egyiptomiak csomagolási innovációja. A piramisokat emelő nép már Krisztus előtt 1500 körül olvasztott mészkővel, szódával, homokkal és szilikáttal kevert üvegedényeket hozott hoztak létre. Pár száz év múlva már az edényeket és a bögréket is üvegből formálták. A csomagolást előre vivő gondolkodás fáklyáját a kereskedelméről híres főníciaiak vitték tovább, akik felfedezték a fúvócsövet, a keresztény Európa pedig az átlátszó üveg megalkotását tette mindezekhez hozzá.
A papír már nagyon korán megjelent csomagolóanyagként, hiszen a papírt már régóta képesek vagyunk könnyen átalakítani. Ebben a kínaiak jártak élen, akik a Krisztus előtti első és második században az eperfa kérgét már élelmiszerek csomagolására használták. Visszatérve a rómaiakra: a csomagolás történetében a szerepük egy minden szempontból klasszikus marketingfogásnál jöhet szóba: az idősebb Pliniustól, az első században élt írótól maradt fenn, hogy a rómaiak a töményt másodlagos minőségű papyrusba csomagolták, mert az szépen, esztétikusan mutatott. Ez volt az első ismert példája annak a gyakorlatnak, hogy egy árut a csomagolása adott el.
Utazásunk következő állomása Bohémiába vezet, ahol a csehek 1200 körül találhatták fel az ónlemezeket, amelyek később, a 14. század környékén már lehetővé tették a konzervdobozok gyártását. Ennek mikéntjét abban a korban viszonylag hosszú ideig titokban is tartották, de a fémre történő átállás elavulttá tette az ónlemezek használatát.
Meglepő módon a konzervétel fogalma viszonylag újkeletű, és a francia hódító, Bonaparte Napóleon nevéhez fűződik. Történt ugyanis, hogy a diktátor 1809-ben azt ígérte: aki a hadsereg élelmiszerellátásának védelmére a megfelelő módszerrel áll elő, annak busás összeg, 12 000 frank üti a markát! A summát a párizsi séf, cukrász Nikolas Appert vághatta zsebre, akinek az ónötvözettel körülvett konzervdoboza képes volt megőrizni az ételeket a fertőtlenítés után is. Egy évvel később az angol Peter Durant megszerezte a jogot, hogy a hengeres kannát szabadalmaztassa.
A fémcsomagolás történetében az első nyomtatott doboz 1866-ban készült az Egyesült Államokban. További lépésként logikus: ha már van fémkonzerv, kell hozzá konzervnyitó is – ezt pedig 1875-ben találták fel. Még előtte megjelentek a flexibilis, fémből előállított csomagolások, és ennek legfontosabb felhasználási területét az 1890-es évektől terjedő fogkrémes tubusok jelentették. Az ételeket viszont csak 1960 után kezdték ilyen tubusokba tölteni. Az első, a maihoz hasonló alumíniumkonzervek 1959-ben bukkantak fel az üzletek polcain.
A lapos csomagolású doboz kinyitható volt, így könnyű, olcsó és könnyen összeszerelhető négyzet alakú tartályt lehetett belőle készíteni. Annak ellenére, hogy a mából egyszerű ötletnek tűnik, ez a találmány forradalmasította a csomagolóipart. Innen már csak egy lépésre vagyunk a boltokból ma is ismerős Kellog’s termékekig. 1906-ot írunk, és a névadó testvérek egészséges tápláléka először alapvetően a saját, Battle Creek-ben található szanatóriumuk üdülővendégeinek készült. A pelyhesített gabonaféléket ők egy viaszos, hővel lezárt dobozba rakták, amely köré papírt tekertek. Erre került rá a márkanév és a reklám. Annyira sikeres lett a „Toasted Corn Flakes”, a Michigan állambeli termék, hogy hamarosan tömegek reggeliző szokásait változtatta meg.
Az első műanyagot Alexander Parkers készítette 1838-ban, és 1862-ben a londoni Nagy Nemzetközi Vásáron mutatták be. A polietilént 1933-ban fedezték fel, és elsősorban műanyag zacskók, fóliák gyártásánál használták. 1920-ban jött az áttörés. Ekkor Hermann Staudinger német kémikus egy tanulmányában azt állította, hogy a gumi és más polimerek, mint például a keményítő, a cellulóz és a fehérjék rövid, ismétlődő molekuláris egységek hosszú láncaiként kapcsolódnak kovalens kötésekhez. Ez az elképzelés vezetett egyrészt Staudinger 1953-as Nobel-díjához, de a csomagolástechnika történetének mérföldkövéhez is: kutatása eredménye számtalan műanyag, és textil létrehozását, magyarán az olcsóbb és óriási mennyiségben előállítható csomagolás létrehozását tette lehetővé. Staudinger nélkül nem következhetett volna be a műanyag aranykora.
