Az első, még természetes anyagok feltalálása óta sokat fejlődött a ragasztástechnika. A cél azonban mit sem változott: két anyagot kell összetapasztani. Ebben a cikkben röviden áttekintjük a ragasztók fajtáit.
A ragasztók alapcsoportosítása
A ragasztóanyagok általában folyékony halmazállapotú anyagok, melyeket felhasználásuk előtt az alkalmazási célra alkalmasakká kell tenni ezeket, azaz: folyékony állapotba hozásról beszélünk, mert a felületek csak így nedvesíthetők. A szilárdulás az oldószer elpárolgásával vagy dermedési folyamatokkal megy végbe. E jellemzők leginkább az egykomponensű ragasztóanyagok sajátosságai közé tartoznak.
Kötési módjuk alapján a ragasztóanyagok két csoportra oszthatók. Egyik csoport a kémiai reakció lejátszódása nélkül kötő ragasztók, melyek nem is kötnek, csak nedvesítenek. Ezek hidegen kötő, tartósan tapadó anyagok, és ezek némelyike száradással, az oldószer eltávozásával hozza létre a kötést. A melegen kötő ragasztók szobahőmérsékleten nem tapadnak, nem nedvesítenek, ezért a kötés létrehozásához a ragasztót előbb meg kell olvasztani, az olvadékot felvinni a felületre, és általában szorítóerőt kell használni. A ragasztóhatást a kötésben megdermedt ragasztó fejti ki.
Másik csoportba tartoznak a kémiai reakcióval kötő ragasztók, mely a reakció jellege alapján még további két csoportba sorolható: polimerizációsokra és polikondenzációsokra. Előbbieknél az alkotóegységek folyamatos összeadódásával alakul ki az új kötőanyag, míg utóbbiak kötésekor a kondenzációs melléktermék nyomása miatt a ragasztási technológiában mindig előírják a szorító nyomást.
Innen indultunk: a természetes eredetű ragasztók
Idetartoznak a növény- és az állatvilág anyagai. A növényeket felépítő anyagok és bizonyos fák nedveként nyerhető, vagy egyes növények terméséből kivont anyagok kisebb-nagyobb kémiai átalakításával, fizikai módosításával ragasztásra alkalmas anyagok állíthatók elő. Egyik legfontosabb ilyen anyag a cellulóz, a növényi sejtfal építőanyaga. Szintén nagyon fontos a növényekben bioszintézissel képződő keményítő. A keményítőből vizes főzéssel nyert csiriz ragasztóként alkalmazható.
Az állati eredetű ragasztóanyagok közül érdemes megemlíteni az enyveket, például a kazeinenyvet, mely a tej fehérjéinek egyike. Ragasztásra por alakban kerül forgalomba, melyet vízzel keverve lehet feldolgozni, és a víz elpárologtatásával szilárdul meg. A legrégebben ismert és használt ragasztók egyike a glutinenyv, mely por, granulátum, gyöngy, tábla formában kerül forgalomba. Előnye, hogy a ragasztó kihűlésekor azonnal kielégítő kezdeti tapadószilárdságot ad.
Az ásványi eredetű ragasztók
Az ebbe a kategóriába tartozók lehetnek szervesek, mint a bitumen, és szervetlenek, mint a cementfélék. Tudni kell róluk, hogy szűk körű felhasználásuk ellenére nagy fontosságúak, pótolhatatlanok.
Az üvegömledékből készülteket hő-, és tűzálló fémkötésekhez alkalmazták. A kerámiaragasztók az üvegnél általánosabban használhatók hőálló kötések kialakítására. Ugyancsak ásványi eredetűek a foszfátcementek, melyek a fogtömés alapanyagát adják, a kerámiacsövek, szelepek, kőagyag-áruk javítására használt ólomoxidok vagy a hidraulikus cementek, például a gipsz is. Ez utóbbi a bitumennel együtt az építészet legfontosabb kötőanyagainak számít.
Mi a helyzet a szintetikus ragasztókkal?
A modern vegyipar által előállított szintetikus ragasztók a 20. század közepétől kezdték felváltani a hagyományos fajtákat. A múlt század 50-es éveiben kezdte "pályafutását" az epoxi, mely elsősorban könnyű alkalmazhatóságának, kiváló szilárdsági tulajdonságának és 100%-os szárazanyag tartalmának köszönhette sikerét.
A szintetikus ragasztóknak sok fajtája létezik. A poliamidoknak például a legfontosabb felhasználási területük a cipőiparban szélbehajtó, fára foglaló ragasztó, a járműiparban fém-fémkötések ragasztói, a fafeldolgozó-iparban szerkezeti faragasztó, de tartós gépek alkatrészeinek gyártásában is fontos szerepet töltenek be az ebből készült eszközök.
A poliuretánok egykomponensű oldatok, melyek alkalmasak textíliák, bőr, fa, papír ragasztására. Az epoxigyanták általában két komponensből állnak, ezeket a felhasználás előtt a gyártó által megadott arányban kell összekeverni, és így jön létre a polimerizáció, a ragasztóanyag szilárdulása. Felhasználhatók a legkülönbözőbb anyagok, úgymint fémek, kerámia, porcelán, fa ragasztására. (A kétkomponensű ragasztókat sokszor a power fantázianévvel látják el, utalva az erős kötésre, amelyet e termékekkel létre lehet hozni.)
A polimerizációs ragasztók oldatát elsősorban ugyanazon anyagból készült tárgyak ragasztására használják. Az oldószeres poliakrilát ragasztók néhány műanyag – így a polisztirol, PVC, polietilén – fa, papír, bőr és textíliák ragasztására használhatók. Végezetül a poliakrilátokról se feledkezzünk meg: közülük a legismertebbek a ciano-akrilátok, ez a mindennapi életben pillanatragasztó néven ismerjük, és sűrűbb, gél formájú fajtájuk a ragasztott felületek fix rögzítésére is használhatók. Közöttük megtalálhatjuk a néhány anyagféleség erős rögzítésére létrehozott változatokat is.
A ragasztás világa az első anyagok óta természetesen hatalmasra növekedett. Ma már ennek kapcsán nem csupán ragasztókról beszélhetünk, hanem magát a ragasztást segítő termékek széles palettájáról: például kötésgyorsítókról, ragasztóapplikátorokról, vagy éppen tömítő- és töltőanyagokról. Külön kategóriát képeznek a különféle ragasztószalagok is, amelyekkel a művelet sokkal kényelmesebb, mint állati enyvet használó őseinknek volt. Ráadásul szinte minden anyagféleséghez beszerezhetők jó kötőszilárdságú ragasztóanyagok, és sokféle univerzálisan használható kötőanyag is kapható a szakboltokban.
