Blogunkban korábban már írtunk a flexo nyomtatás rövid történetéről. Most nézzük meg, hogy tulajdonképpen mi is az a flexo nyomtatás, és mire, hol alkalmazzuk?

Röviden összefoglalva: a flexo egy olyan magasnyomtatási technológia, ahol rotációról, vagyis tekercsről nyomtatunk. A nyomóforma ebben az esetben rugalmas (innen a flexo kifejezés), méghozzá gumi vagy műanyag. Mivel gyorsan száradó festéket használnak hozzá és a nagy példányszámokra ideális, emiatt a flexo nyomtatás fő felhasználási területe a csomagolás.

A flexo nyomtatás sajátosságai

A flexo nyomtatásnál a nyomóelem felülete kiemelkedik a nem nyomó elemek síkjából, viszont a magasnyomtatástól eltérően a festékeknek a nyomóformára felviteléhez egy, a többi nyomtatási eljárástól eltérő, festékcsészéket tartalmazó raszterhengert használnak. Amíg a magas- és az ofszet nyomtatásnál az íveken belüli festékfogyasztást zónacsavarokkal szabályozzák, addig a flexo nyomógépeken erre nincs szükség, mivel a nyomóforma egyenletes festékezéséhez szükséges festékmennyiséget a raszterhenger folyamatosan szolgáltatja és a festékezéshez fel nem használt festék nem dúsul fel a raszterhengeren.

A flexo nyomtatás nyomólemeze (klisé) rugalmas nyomóforma, amely egy hengerre vagy egy hüvelyre (sleeve) van felragasztva meghatározott alátétrendszerekkel, vagy rugalmas végtelenített nyomóforma hüvelyen. Ennek anyaga lehet gumi vagy fotopolimer. (Régebben csak gumi nyomólemezeket használtak.) A fotopolimer nyomóformák előnyös tulajdonságai közé tartozik a nyomóforma elkészítésének gyorsasága és egyszerűsége, a magas példányszámhoz történő alkalmazásuk, ráadásul többször is felhasználhatóak. Fontos megemlíteni, hogy itt a nyomathordozótól függően a gyártás során festékek széles választéka jöhet szóba.

A flexo nyomtatás a csomagolóanyagipar döntő ágazatává fejlődött,

és különösen olyan anyagoknál lehet alkalmazni, amelyeket nem, vagy csak korlátozottan lehet megnyomtatni. Ezekhez tartoznak a rugalmas, nyújtható fóliák, szálas anyagok, kartonok, hullámlemezek, különböző műanyagok, de az alumínium is. Tipikus, flexo nyomtatással készült, jó minőségű termékek például a hullámkarton dobozok, a reklámszatyrok, az öntapadós címkék, a szalvéták, de ide tartoznak a borítékok, ajándékcsomagolók és tapéták is.

A nyomtatható anyagok köre is változatos, hiszen lehet papír, karton, hullámlemez, műanyag vagy alumínium fólia.

A Flanker már a kezdetektől partnere lett a flexonyomtatással foglalkozó nyomdáknak, vállalatoknak. De történelmileg vajon honnan származik ez az eljárás? A válaszhoz, a történet kezdetéhez a 19. századba kell visszaugranunk.

A magasnyomás egyik fajtájának tekinthető flexonyomtatás nevét a flexibilis, vagyis rugalmas nyomtatási formáról kapta, amelynél a nyomtatáshoz szükséges rugalmas nyomóforma különböző kerületű hengerpalástra van rögzítve. Ennek köszönhetően sokféle felületre lehet így nyomtatni, például papírra, műanyagra, fémre.

A rugalmasság miatt a gumi nyomóformákkal indult minden, amelynek szabadalmát már 1853-ban levédették, és az első ilyen elven működő gépet egy amerikai, papírtáskákat gyártó vállalkozás, a Bibby, Baron & Sons állította üzembe 1890-ben.

1905-ben egy francia cég, a C. A. Holweg egy újabb technológiai innovációt mutatott be: szintetikus anilinfestéket alkalmazott a flexonyomtatás során, amely hatékonyabbnak bizonyult az előtte alkalmazott, festékből és cukorból előállított anyagnál. A rendkívül gyorsan száradó festék miatt kezdett elterjedni a folyamatos nyomdai működés, a rotációs gépek használata.

A századfordulótól körülbelül 1935-ig tartott az úgynevezett „csináld magad!” mozgalom, ameddig a nyomdászok maguk kísérleteztek flexo gépeik összeszerelésével – a tintaadagoló mechanizmus azonban még nem volt tökéletes, és a tinták szétfröccsenése egyenetlen minőséget és veszélyes helyzeteket idézett elő. Nem volt eszköz a tintakeringés ellenőrzésére, és a nyomdagépek sem rendelkeztek semmilyen fröccsenés elleni védelemmel.

Új, különböző tulajdonságokkal rendelkező papírok jelentek meg: zsírmentesek, víz- és lúgálló papírok. Ezek lehetővé tették olyan termékek csomagolását, amelyeket korábban nem lehetett csomagolni, például húst és szappant, és megnövelte a flexonyomtatáshoz rendelkezésre álló felületeket.

A húszas években Németország és Franciaország befektetett a kutatásba, és új anyagokat kezdett alkalmazni a formákhoz, például fenolos műanyagot és természetes kaucsukot, míg a szintetikus kaucsukot 1932-ben vezették be, amikor a flexo nyomdagépek gyártásának nagy része Németországban talált hazára. Az eljárást „gummidruck”-nak hívták, és ezt a nevet használják ma is.

Ebben az időszakban vezette be a celofánt a DuPont cég, és ez lett az első nem nedvszívó csomagolás a piacon. A vízbázisú festékekkel azért szakítottak a nyomdászok, mert az anilin festékek jobban rögzültek a felületeken, így javítva a nyomtatás minőségét. Az anilin tinták mégis nagy problémát vetettek fel: az anilin ugyanis mérgező anyag, és gummidruckot főleg az élelmiszer-csomagolások nyomtatásában alkalmazták. A negyvenes években az amerikai FDA (Food and Drugs Administration, vagyis az amerikai élelmiszeripari felügyeletet is ellátó szerv) megtiltotta az anilin tinta használatát az élelmiszer-csomagolásban. Ez a lépés hatalmas visszaesést okozott a piaci keresletben.

A flexonyomtatás 1949-ig folyamatosan veszített népszerűségéből, míg biztonságos és nem mérgező tintát engedélyeztek a nyomtatáshoz. Az FDA újbóli engedélye azonban nem segítette elő, hogy a flexonyomtatás ismét népszerűvé válhasson. A nyomdászok rájöttek, hogy a vásárlóknak új névre van szükségük a gummidruck helyett, hogy az ne emlékeztesse őket a korábbi, mérgezőnek titulált festékekre sem. A Mosstype Corporation elnökének, Franklin Mossnak az 1951-ben végzett közvélemény-kutatása után a folyamat számos lehetséges nevet kapott, és közülük a „flexográf” volt a legnépszerűbb. Végül egy 1952-es iparági tanácskozáson a flexográfia név mellett döntöttek.

Az 1950-as évekre egyébként az anilin színezékek helyét pigmentek és más korszerűbb színezékek vették át és tovább javult a nyomóformák minősége is. 1953-ban megjelent az első központi ellennyomóhengeres flexó nyomógép. Néhány éven belül az anilin festékeket teljesen kiváltó új, műanyag nyomathordozók nyomtatására alkalmas festékek használatának köszönhetően tovább nőtt a flexonyomtatás minősége.

Az 1990-es években tovább nőtt a flexo nyomtatás minősége a fotopolimer nyomólemezek, a modern szárítási módok és a különböző típusú, innovatívabb tinták alkalmazásával. A digitális lemezek használata pedig megnövelte a végső nyomtatási kép minőségét is.

Ritka, hogy egy annyira szakmai téma, mint a ragasztástechnika felkeltse a filmkészítők és mozilátogatók figyelmét. Pedig pont ez történt 1997-ben, amikor a nagyközönség elé került a Romy és Michele című amerikai vígjáték.

A történet középpontjában ugyanis két, a gimnáziumi éveik óta sikertelen barátnő, a címbeli Romy (Mira Sorvino) és Michele (Lisa Kudrow) füllentése áll: a két szőke ugyanis azt találja ki, hogy az osztálytalálkozón mint a Post-It feltalálóiként fognak tündökölni. Tényleg, kinek a nevéhez fűződik a valóságban a termék?

Az érdem a 3M két munkatársáé: Arthur Fry ugyanis egy templomi himnuszt szeretett volna a falra ragasztani úgy, hogy a himnuszt tartalmazó papír ne sérüljön a ragasztás eltávolítása után sem, de közben meg ne hulljon le a földre. Feltalálótársa, Spencer Silver mérnök a vállalatnál a ragasztások fejlesztésével foglalkozott. Ők 1968-ban kombinálták a két ötletet (papírdarab + ragadás), és 1979-ben ismerhette meg a világ a jellegzetesen sárga alapszínű cédulákat. A megoldás a maga területén forradalminak számított, hiszen a ragasztás nem hagyott maga után nyomot, és a Post-It többször felhasználhatónak bizonyult.

Érdekes, hogy már 1977-ben világhírű lehetett volna a termék – csakhogy a fogyasztók nem igazán kaptak rá, két évvel későbbi újra-bevezetésben viszont a 3M már masszív reklámkampánnyal támogatta meg a merőben új ragasztópapír útját.

Azóta a Post-It az iroda élet egyik szimbólumává lett, és az 1997-es film kultikus alkotássá vált az elmúlt több mint két évtizedben. A 3M termékének halhatatlanságát bizonyítja, hogy a digitális világban, a számítógépeken is elterjedt a virtuális Post-It-ek használata.